Életre ítélve

Egy halálközeli élményt átélt ember elbeszéléséből.


István - miután megszerezte mérnöki diplomáját - egy óriás vasipari cég alkalmazottja lett, ahol előre lépési lehetősége nem adódott, beosztottként, viszonylag alacsony jövedelemért dolgozott. Édesanyja mégis büszke volt diplomás fiára, és remélte, hogy jóra fordul az élete, mikor egy határozott, vezető beosztású nő lett a menye. Az unokák - egy fiú és egy lány - tehetséges, és törekvő gyerekek voltak, sok örömöt szereztek mind a szülők, mind a nagyszülők számára.

István munkahelye hosszú haldoklás után végleg kimúlt, romba döntve sok ezer család életét, megélhetési lehetőségét. A munkanélkülivé vált - közel ötven éves - mérnök munkát sehol nem kapott, bánatában a segélyt is italra költötte, hogy legalább egy-két órára kábulatba esve feledni tudja kilátástalan helyzetét. Huszonhét évi házasság után felesége úgy döntött, elválik tőle.

A teljes anyagi csőd és a lelki válság elől az érett korú férfi özvegy édesanyjához menekült, az ő nyugdíjából tartotta fenn magát, mert a kevés segély továbbra is a kocsmákba, presszókba vándorolt. Az anya sokat sírt, fia romokban heverő életét látva. István egy nap rosszul lett, de nem akart orvoshoz fordulni. Jóval később kiderült, hogy agyvérzése volt, mely kezeletlen maradt. Életmentő műtétre volt szüksége, amit túlélt. Műtét közben halálközeli élményt élt át. Egy sötét folyosón száguldott, végén csodálatos fény hívogatta. Ő igyekezett volna a fény felé, de az, - miután egész közel került hozzá - újra távolodni kezdett, s maradt a reménytelen sötétség. A kórházi ágyon tért magához, ahol édesanyja fogta a kezét.

- Sikerült a műtét - mondta neki, de ő nem tudott örülni, mert felesége nem volt ott, s meg sem látogatta.

Az idős asszonyt nagyon igénybe vette beteg fia ápolása, akinél emlékezet-kiesések, memóriazavarok léptek fel. Életének egyes időszakai kitörlődtek agyából, sok problémát okozva az édesanyával való kommunikálásban is. A beavatkozás során egyik fülére teljesen, a másikra részlegesen elvesztette hallását.

Mikor édesanyja elhunyt, István teljesen magára maradt, s hamarosan egy újabb ér záródott el agyában, mely ismételt beavatkozást igényelt. Műtét közben a klinikai halál állapotába került. Már úgy volt, hogy lemondanak róla, mikor egy másik műtétre beöltözött fiatal orvos saját újraélesztési módszerét ajánlotta fel, s a mechanikus beavatkozással sikerült visszahoznia az életbe.

A kórteremben - mikor szétnézett - senki nem volt mellette. Gyermekei külföldön dolgoztak. Sokáig nem tudott szabadulni az ismételten átélt halálközeli élménytől, az ismerős sötét alagúttól, melyet felváltott a végtelen tisztaságot és szeretetet sugárzó fény, ami mögött határozottan látta édesanyja alakját, aki szinte tolta vissza, vissza az alagútba, a földi élet felé.

- Mit akarhatott üzenni anyám? Talán azt, hogy van még feladatom itt, e földön? - töpreng gyakran a súlyos bajából felgyógyult ember.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#11. 2014. január 30. 13:54
Köszönöm, hogy olvastad, kedves Róza.
előzmény: Kandrács Róza hozzászólása, 2014. január 30. 08:52
Kandrács Róza
#10. 2014. január 30. 08:52
Katicám..szeretettel olvastam novellád. Róza
Juhász Kató
#9. 2014. január 29. 14:37
A létbizonytalanság és betegség együtt túl nagy teher egy ember számára.

Csak remélni lehet, hogy István sorsa kedvező fordulatot vett, két éve nem hallottam róla.
előzmény: Answer hozzászólása, 2014. január 29. 11:49
Juhász Kató
#8. 2014. január 29. 14:34
Drága Mara!
Többen beszámoltak már - élet-halál között lévő emberek - hasonló élményekről. Tizenöt évvel ezelőtt férjem is életveszélyben volt, s éppen úgy mondta el
az álomszerű emléket, mint az írásomban szereplő férfi.
előzmény: Mara hozzászólása, 2014. január 29. 10:59
Juhász Kató
#7. 2014. január 29. 14:30
Szomorú és valós történet.
Köszönöm, hogy olvastad.
előzmény: sarahajnalka hozzászólása, 2014. január 29. 10:53
Juhász Kató
#6. 2014. január 29. 14:29
Kedves Évi!
Sok olyan embert ismertem, aki munkahelyének elvesztésébe belehalt.Még többen vannak, akik
sorsát megpecsételte a rendszerváltás, és mai napig sem tudtak elhelyezkedni, 25 éve tengődnek, kilátástalanul. Nem csak szakképzetlen emberekről van szó, mint ahogy István sem az.
Két éve - egy évfolyam találkozón - beszélt életéről.
Sajnos, nem tudom, hogyan alakult azóta a sorsa.
előzmény: siktár éva hozzászólása, 2014. január 29. 08:11
Answer
#5. 2014. január 29. 11:49
Az élet könnyen tönkre mehet az egzisztenciavesztés következtében.
Ráadásul a betegség is megterhelést jelent.
A halálközeli élményről sokan beszámoltak már.
Az igazi kérdés, hogyan alakul István sorsa.
Gratulálok az íráshoz!
Mara
#4. 2014. január 29. 10:59
Drága Kató!

Minden szavad hitelesen ír le egy történetet, amit nagyon nehezen akarnak elfogadni az emberek.

Én hiszek benne.

Szépen megírt alkotásodhoz szeretettel gratulálok: Mara
sarahajnalka
#3. 2014. január 29. 10:53
Kedves Kató, bizony valós lehet egy ilyen történet. S ahogy megírtad, az remek. Hajnalka
siktár éva
#2. 2014. január 29. 08:11
Kedves Katica!
Végtelenül sok család életét tette tönkre a munkanélküliség, a megyeszékhelyen belül megszűntek a több tízezer embert foglalkoztató üzemek (DIGÉP.LKM. DIMÁVAG. Papírgyár, stb)
Sokan menekültek öngyilkosságba a kilátástalanság következményeként. Amikor az ember - önhibáján kívül - elkezd csúszni lefelé, még a családja is elhagyja és egyébként sem egészséges, nagyon nagy a baj. Sokat olvastam a "halálközeli élményről", a fehér fényről, az alagútról, melyről tényleg csak az az ember tud beszélni, aki átélte.

Sajnálom a prózád főszereplőjét, de vajon sikerült neki "talpra állni"? Helyesen értékelte édesanyja üzenetét? Volt ereje tovább élni? Én úgy gondolom, hogy ez jellem és akaraterő kérdése. Nyilván ilyenkor egy segítő kéz, egy kedves szó, egy empatikus lény szeretete sokat segíthet a döntés meghozatalában.

Szeretettel olvastalak és gratulálok!
Évi
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek