Testvérek találkozása

A történet egy különös találkozásról szól.

 

Vera óvatosan nyitotta a földszinti lakás ajtaját, s szinte lábujjhegyen lopakodott a hűtőszekrényig, hogy zajt ne okozzon. Délutáni műszakból hazatérve még bevásárolt tejterméket, gyümölcsöt. Egy kis kalácsot is hozott, hátha lesz hozzá étvágya reggel beteg édesanyjának.

Testvére, Rita jött ki a szobából, kezében egy frottír kendőt szorongatva.

- Hogy van anya? - kérdezte Vera, a hűtőben rendezkedve.

- Magas láz és légszomj gyötri. Azt mondta az orvos, hogy a gyógyszeres kezelés nem vezetett eredményre, a műtéthez pedig nem járult hozzá. Nem tudnak rajta segíteni, szerintem azért adták ki.

- Bemegyek hozzá.

- Hagyd, már elaludt, pihenj le te is. Biztos nehéz napod volt.

- Nézd a lábaim! - mutatott bedagadt bokáira, kiduzzadt visszereire Vera. - Mióta elmúltam negyven, egyre nehezebb helytállnom a mosodában.

- Érzem én is, hogy műszak végére elfáradok - mondta testvére, aki üzemi konyhán volt alkalmazott.

A két nő váltott műszakban dolgozott, így tudták megoldani velük közös háztartásban élő, beteg édesanyjuk ápolását.

Kívülálló csak az eltérő ruházatuk alapján tudta megkülönböztetni őket, mert ikrek voltak. Rita mindig nadrágot viselt, de Vera szerette a nőies, szép holmikat.

Abban is nagyon hasonlítottak egymásra, hogy mindketten egyszer voltak férjnél, s nehezen tudtak megszabadulni agresszív, alkoholista házastársuktól.

Anyjuk egymás után visszafogadta őket önkormányzati tulajdonú lakásába, ahol szerényen, de békességben és szeretetben éltek.

Az utóbbi hetek - mióta anyjuk tüdőgyulladással küzdött - idegileg is megterhelők voltak számukra. Éjfél után a beteg erősen köhögni kezdett. Mindkét lánya egyszerre ugrott fel fekhelyéről, és egyik felültette, a másik teával kínálta. Mikor a roham csillapodott, anyjuk alig hallhatóan megszólalt:

- Mondani szeretnék nektek valamit. Eddig magamban tartottam, de jobb lesz, ha tudjátok.

A lányok érdeklődéssel telepedtek ágya két oldalára. Az asszony nem bírt ülve maradni, intett, hogy le szeretne feküdni. Feje besüppedt a hófehér, puha párnába, és lehunyta szemét.

- Amikor ti születtetek... - kezdte szaggatottan mondanivalóját, de feje oldalt billent, és nem szólt többé. Örökre elaludt, magával vitte titkát a sírba.

 

A két testvér magára maradt. Eljártak munkába, s a fizikai megterhelés után nem vágytak sehová, egyedüli kikapcsolódásuk a tv-nézés volt.

Szombatonként kimentek együtt a piacra, hogy szezonális virágokból friss csokrot vásároljanak szüleik sírjára, vasárnap pedig templomba jártak. Így élték békés, de egyhangú életüket.

 

Egy napon Amerikából kaptak levelet, Weisz Róza aláírással. A számukra ismeretlen nő arról tájékoztatta őket, hogy személyesen szeretne beszélni velük.

- Mit akarhat tőlünk egy idegen? - latolgatták.

- Lehet, hogy összetéveszt bennünket valakivel.

A megjelölt időpontban taxi állt meg a szegényes környezetű önkormányzati tulajdonban lévő bérház előtt. Elegáns, középkorú nő szállt ki belőle, s látszott, hogy kicsit megtorpant a hámló vakolatú ház láttán. Szétnézett, s szeme megakadt az épület előtt lévő betonmaradványokon, melyek egykor egy deszkát tartottak, s pihenőpadként használták az itt lakók. Látszott, hogy a ház melletti elvadult, egykori park is rossz hatással volt rá. A metszetlen bokrok alján felhalmozódott a szemét. Hajléktalanok szokták itt válogatni, selejtezni, amit nap közben begyűjtöttek, s a felesleget sorsára hagyták.

A lányok a függöny mögül figyelték az elbizonytalanodott vendéget, majd Vera eléje sietett. Lába földbe gyökerezett, mikor közelről szemügyre vette az amerikai nőt. Látszott, hogy haja mesterségesen göndörített, és nem a természet által vörös, de az arcvonásai olyanok voltak, mint neki, és Ritának. Remegő lábakkal kalauzolta be a néhány lépésre lévő lakásba, ahol Rita esett ámulatba.

- Testvéreim vagytok, valóban azok vagytok! - sírta el magát a tört magyarsággal beszélő Róza.

Vera és Rita döbbenten nézték, és hallgatták a hozzájuk nagyon hasonló nőt, aki csak a haja színével, és vékonyabb alakjával különbözött tőlük.

- Hosszas kutatás után jutottam el hozzátok - kezdte a messziről jött testvér. - Tudom, hogy szüleitek nem élnek. Nekem is örökre elment apu már tíz éve, anyácskám néhány hónapja. Halála előtt mindent elmondott. "Nem akarom, hogy egyedül maradj a világban. Túl finom lelkű vagy. Meg kell találnod azokat, akik a te véreid" - így kezdte annak idején mondanivalóját. - Tudta, hogy amit hallok, először nagyon meg fog viselni engem, de tisztában volt vele, mennyire vágytam testvérekre, családra. Azt hittem először, hogy csak mese, de most már biztos, hogy ez a színtiszta igazság.

Anyácskám, és édesanyátok - elbizonytalanodva helyesbített - édesanyánk -, egyszerre szültek. Mi hárman jöttünk a világra, az ő fia pedig koraszülött, egykilós baba volt, s csak két napot élt. Szülőanyánknak nem volt elég teje, neki pedig bőségesen megjött, bár elvesztette gyermekét. Ez már a harmadik sikertelen szülése volt. Ti szép súllyal születtetek, én kicsi, és gyenge voltam. Anyácska, mint nagylelkű ember, lelki fájdalma ellenére is tudott figyelni másokra. Felajánlotta, hogy segít táplálni engem. A kórházból hazatérve is eljárt hozzánk, s látta, hogy nagy szegénységben élünk, mert apánk még születésünk előtt üzemi balesetben elhunyt. Anyánk tudom, hogy itt volt házfelügyelő, így kapott lakást is.

Anyácska és apám jómódúak voltak. Apám testvérei mind Amerikában éltek, hívták őket is, menjenek ki, minden segítséget megadnak nekik. Hét hónap után anyácska teje elapadt, de nagyon kötődött hozzám. Szülőanyám felajánlotta, vegyen magához, mert ő - bár mindegyikünket szeret - a házmesteri béréből nem tud eltartani három gyereket.

Így történt, hogy hozzájuk kerültem, s nagy nehezen örökbe tudtak fogadni.

Gyermekkoromban mindig kérdeztem, miért nincs testvérem, s rendre azt a választ kaptam, hogy születésemkor történt egy olyan dolog, ami miatt nem lehet.

Mindig betegesen vágytam legalább egy testvér után, s nem tudtam, hogy nekem kettő is van. Anyácskának nem volt könnyű feltárni a múltat, de örülök, hogy megtette, s végre találkozhattam veletek.

A három felnőtt nő örömkönnyeket hullatva másnap hajnalig beszélgetett.

Kiderült, hogy Róza hatalmas vagyon örököse, autógyáros nagybátyja - akinél édesapja dolgozott - halála után rá hagyta minden vagyonát.

- Férjed, gyermeked van? - kérdezték testvérei.

- Egyedül élek. Író és műfordító vagyok, a munkám jól jövedelmez. Nem voltam férjnél, mert az igazi szerelem elkerült, illetve, mikor rám talált, szerencsétlenségemre egy ötgyermekes apa személyében jelent meg.

Róza mély együttérzéssel hallgatta, testvérei milyen fárasztó munkával keresik meg a szerény megélhetésükhöz szükséges pénzt.

- Nem élhettek tovább ilyen nyomorban - jelentette ki. - Egy új, tartalmasabb életet kezdhettek ezután. Végtelenül boldog vagyok, hogy értelmesen fel tudom használni azt a rengeteg pénzt, ami örökségként az ölembe hullott, de leginkább annak örülök, hogy teljesült, amire egész életemben vágytam - vannak testvéreim.

 


Vissza a főoldalra
Hozzászólások:
Juhász Kató
#7. 2014. január 29. 14:20
Köszönöm, hogy olvastad, kedves Róza.
előzmény: Kandrács Róza hozzászólása, 2014. január 29. 12:41
Kandrács Róza
#6. 2014. január 29. 12:41
Szép történet..gratulálok. Róza
Juhász Kató
#5. 2014. január 27. 21:08
Kedves Évi, Mara, Answer!
Örülök, hogy olvastátok!
Answer
#4. 2014. január 27. 19:28
Az íráshoz tartozó kép idő előtt elárulta a lényeget, de ez nem baj.
A testvérek egymásra találása szépen kikerekíti a történetet, amelyet remekül megírtál, gratulálok!
Mara
#3. 2014. január 27. 19:24
Drága Kató!
örömmel olvastam a történeted. Valóban a lényeg, a testvérek egymásra találtak.
Szeretettel ölellek: Mara
siktár éva
#2. 2014. január 27. 12:25
Kedves Katica!
Jó volt olvasni ezt a "különleges történetet", mely mindenki számára örömmel végződött. Aki testvérre vágyott, "kapott" kettőt, ezzel megszűnt a nyomorúságos élet.

Szép történet, bárcsak mindenkinek lenne ilyen "távoli rokona" aki rászorul a segítségre.

Szeretettel gratulálok!
Évi
Hozzászóláshoz jelentkezz be!

Legolvasottabb cikkek