Answer: Dupla májfolt


Dupla májfolt

 

Nocsak.

Itt a piaci forgatag kellős közepén?

Szemet dörzsölgetésre ösztönző látvány. Benn a zsibongás szívében, két út keresztezésében terpeszkedik egy fotel. De nem ám ládagyári, hanem amolyan stíl a javából. Faragott háttámla, bordó plüss kárpit, hatalmas bronzszegekkel, oroszlánkörmű lábak.

Mégis az az igazi látvány, aki rajta ül. A múlt század elejének divatja szerint öltözött apró termetű emberke feszeng benne, barna, fénylő szemeivel a tömeget vizslatja.

- Régi bútort, könyveket, hagyatékot veszek - mondja kimérten, tekintete szembetalálkozik az érdeklődő pillantásokkal. Haja koromfekete, középen léniát megszégyenítő egyenesben elválasztva, és ragyog az olajtól. Hosszában csíkos, ólomszín öltönyt visel, kilátszó mellényén óralánc csillog. Fehér betétes fekete cipője időnként megbillen keresztbe tett lába fején.

- Festményeket, antik órákat, régi varrógépeket... - folytatja a felsorolást.

Minden, határozottsággal előadott mondat után jellegzetes mozdulattal töröl egyet keskenyre vágott bajszán.

Az ember azt hinné, filmforgatásba csöppent, és éppen Poirot egyik jelenetét látja, amint a kis belga megcsillantja nyomozói érdemeit.

Még a sétapálca-dolog is stimmel, mert emberünk a markában csontnyelű botot tart. Időnként egy-egy szemetet piszkál arrébb vele a földön, láthatóan megvető arckifejezéssel. Óriási pecsétgyűrűt viselő ujjával ilyenkor koppint egyet a míves fogantyún.

Csak ez a fotel...

Ez nem illik sehogyan sem az impresszióba.

Hoppá, májfolt a megjelenés hamvas bőrén!

Sínbe téve a rokokó bútor egyik lába!

Eltörhetett valamikor, és durva kezek még durvábban lemunkált, szőrös deszkák közé fogták. Így nem piacképes, de kellőképp hivalkodó.

Talán jelkép.

A piac császára - próbálok nevet adni magamban a jelenségnek.

- Bocsánat - hallok mögöttem egy női hangot -, megengedi?

Őszes, csinos arcú asszonyság szólt, fején kendő, kezében kosár.

Ezek szerint útban vagyok, én tartom fel a vásárlókat, nem a skatulyából kihúzott emberünk a szecessziós trónon. Igaz, túl sokat bámészkodtam, megfelejtkezve magamról.

- Maga nem idevalósi, ugye? - kérdi a nő, hol engem, hol a fotelben ülőt nézve. - Abból gondolom, ami az arcára van írva. Ilyet még nem pipált, igaz-e? Ez itt - mutat illetlen módon az öltönyösre - Mitvesz úr, az ócskás. Amúgy pedig Lajos.

- Olyan, mint Poirot - próbálom igazolni magam. - Tudja az a...

Az értetlenségét látva abbahagyom.

- Pohárnok? - suhan át az arcán a bizonytalanság. - Ilyen árust nem ismerek a piacon.

Megadóan bólintok.

- Mindent veszek, ékszereket, porcelánfejű babát, külön fejet is... - kezd egy újabb csokorba a bajuszos.

Az asszony cattogásba fog. Mintha a fogai közé szorult volna valami.

- Cca-cca... Még hogy mindent. Képzelje uram, felhívtam magamhoz, néhány hete volt ez-az, ami feleslegessé vált, gondoltam, a pénz nem jönne rosszul... De ez? Cca... - mutat lekicsinylő modorban megint a kiszemeltre. - Mindent ócsárolt, végül csak ezt a fotelt vette meg, amelyiken most ül. De nem adott ám érte sokat, alig egy pár százast. Leszurkolta, majd kikiáltott az ablakon át a málhásának, jöjjön fel, és cigelje le a másodikról. Mert ő, ugye, egy úriember, csak nem végez ilyen alantas dolgot? Közben gondolt egyet és fogdosni kezdett ez a Lajosss - nyomja meg a szó végén az s-eket -, mert az a neve a gazfickónak. Próbáltam védekezni, mire azt mondta, viszi a törött asztalt is, ha kedves leszek hozzá. Cca... ha egyedül lenne a világon, akkor se kellene. Törpe! - veti oda a férfi felé, aki láthatóan egyre zavartabban pislog hol erre, hol arra. - De megadtam ám neki, meg én! Már vitte lefelé a culáger a fotelt, ez meg fogdosott megent, de jól oldalba teremtettem a kottaállvánnyal, mert hát az akadt a kezem ügyébe. Ettől aztán megtántorodott, kiszédült a lépcsőházba, és nagyot taszajtott a trógeren. Az meg elejtette a fotelt, ki is törött az egyik lába. Már hogyne, mikor jó egy emeletet gurult a szegény bútor. Az a lába, ni - mutatja -, látja?

Megint bólintok. Hát ettől a kaloda a körmökbe faragott lábon...

- Vissza kéne, hogy adja a pénzemet - áll fel Poirot, aki idáig lapítva hallgatott -, amúgy majd...

- Még neked áll feljebb, te Pohárnok? - vág közbe a nő. - Az úr elmondta, hogy már nevet is változtattál! Szélhámos!

Próbálok másfelé nézni, szívem szerint kámforrá válnék.

- Azt hiszed, nem tudom ki vagy? - jön a folytatás. - Egy nőcsábász, elmondta a Lujza barátnőm, hogyan ígértél neki házasságot, aztán szép angolosan leléptél. A megjelenés, mi? Játszod az urat, mi?

Nem csak ócskás? Dupla májfolt! - szalad át rajtam.

- Amúgy majd... - kezd bele újból a csillogó hajú gavallér, de most sem tudja befejezni.

- Amúgy majd? Cca... Nem majd, most verem szét a fejedet, te gazember! - sziszegi az asszony a kisembernek, aki éppen csak a válláig ér.

Benyúl a kosarába és előkap - nem fogják elhinni - egy tisztított csirkét, méghozzá a lábánál fogva.

De ezt már a gigerli nem várja meg, amilyen kicsi, olyan fürge tempóban kereket old a tömegben.

- Pohárnok - szuszogja lassan megnyugodva a nő és elteszi a kiérdemesült szárnyast. - Nagy hős, igaz? Csak a fotelt sajnálom. Szegény uram, pedig...

De ezt már nem várom meg, valamit hadarok, és magam is elvegyülök a vásárlók sűrűjében. Kifelé a kapuban aztán meglátom a kisembert, aki szaporán törölgeti izzadt homlokát, miközben befelé les. Mögötte egy konyhaszekrény méretű ember félig görnyedt tartásban izgatottan forgatja a fejét mindenfelé, gondolom a cipelője lehet.

Elvinnék a trónszéket.