Döme Zsuzsa - Hatvanon innen - 50. rész

 

 

Utolsó fejezet

 

Ha hősünket elkapja az ihlet, nincs megállás. Ujjai szélsebesen száguldanak a klaviatúrán, megállás nélkül ír, nem vesződik tagolással, nem törődik szóismétléssel, elütéssel, javítgatással. Gondolatai lejegyzése után rendszerint elégedetten dől hátra. - Pihenjünk! - utasítja a szolgálatába állt betűket.

Általában szót fogad ő is saját magának, s - pihenés gyanánt - belekezd valami egészen másba, huncut gyerekvers írásába, vagy korábban papírra vetett munkái csiszolásába. Ez a „gyomlálgatás" szinte szenvedélyévé vált, s legalább akkora örömmel tölti el, mint az alkotás folyamata maga. Ezért aztán kitartóan üldözi a hibákat. Elírást, gondolat- vagy szóismétlést, hangulatilag jobban a témához illő kifejezést keres, s ha talál, olyan diadallal csap le rá, mintha bizony nem ezt csinálta volna egész életében...

Előfordul, hogy napokig stilizál, csiszolgat. Kikapcsolódást, örömet lel abban, hogy minél jobbat, minél tökéletesebbet alkosson. Néha sikerül. Máskor nem. Ilyenkor küldi el írásait csatolmányban két legjobb barátnőjének a következő üzenettel:

Ötletet, kritikát szívesen fogadok.

Miután elpostázta, lehiggad. Az ihlet felhevült percei elmúltak. Most már nyugodtan, kényelmesen, alaposan elolvassa újra, még egyszer legutóbbi fogalmazványát. Ó, már meg is bánta, hogy elküldte! Hát persze, így utólag könnyű! Naná, hogy felfedez benne valamilyen hiányosságot, logikai bukfencet, miegymást! Ezeket haladéktalanul módosítja, s várja izgatottan a válaszokat. A kíváncsiság majdnem kifúrja az oldalát.

- Vajon észreveszik-e?

IGEN, szigorú bírálói meglátják, észreveszik, felhívják figyelmét a sorok között megbújó következetlenségre, eltévelyedésre - és igazuk van! Időnként szűkszavúan megdicsérik - Jó! -, máskor további gondolkodásra késztetik, de sosem kímélik. Irodalomkritikusi mivoltukban már olyan fejlett szintre jutottak, hogy egy magára valamit is adó könyvkiadó kifejezetten jól járna velük. Nekik szeretné megköszönni: Ildinek és Szaxinak, hogy sosem nyűgjeivel törődtek, hanem úgy lendítették át a holtpontokon, hogy közben kellemetlen kérdésekkel bombázták. Ilyenekkel például: - Mit írtál mostanában? Most mit írsz? Mikor küldesz újabbakat? Lejárt a határidő, amiben megállapodtunk. Írtál-e a kiadóknak? Miről fog szólni a következő Hatvanon innen?

Hősünk köszöni a www.tollal.hu olvasóinak, hogy figyelemmel kísérték munkálkodását. Mindig örömmel töltötte el, ha egy-egy fejezetből óhatatlanul magukra ismertek, hozzászólásaikkal pedig önkéntelenül is tovább gördítették a sorozatot. Balázs, Eliza, Melinda nélkül a „feltöltés" sosem jött volna létre - köszönet érte.

Hálás unokáinak, Dorkának és Marcinak, amiért önfeledt derűjüket minduntalan rá is sugározták.  Miután felfedezték, hogy egyik-másik rész róluk szól, Marci meg is jegyezte: - Azért jó kis ötleteket szolgáltatunk neked, ugye, mami?

S mindig voltak, lesznek Rózsikák, Erikák, Évák, Máriák, Elvirák, Csillák, Zsuzsák, Klárák, Henik - régi munkatársak, egykori osztálytársak, volt tanítványok, testvérek, unokatestvérek és ismerősök, akik megkérdezik.  - Mikor jelenik meg az újabb rész?

- Az utolsó fejezet frappáns legyen! - írja Szaxi.

- A vége humoros legyen! - javasolja Ildi.

Ám hősünk kivételesen nem hallgat rájuk. Tudja, mire megy ki a játék: semmiképpen sem akarnak „szerepelni" a befejező részben. - Nyugalom! - csitítgatja őket -, meglátjátok, úgy beleszőlek majd benneteket, hogy magatok se veszitek észre.

...Elérkezett az idő. Nem is húzza-halasztja tovább, sajnos, ki kell tennie kedvenc sorozata végére a pontot.

Nem, nem pont lesz a végén - azért se, juszt se!

Pá, Hatvanon innen!

 

 

 

 


Előző rész...

A legelső rész